Száraz Miklós György: Tibeti szél
Ára: 4499 helyett - 10% kedvezménnyel - 4049 ft
Árkötött termék. A hatályos jogszabályok szerint erre a termékre a megjelenést követő 365 napon át maximum 10% árengedmény adható.
Megrendelhető: ide kattintva
Száraz Miklós György regényének helyszíne a misztikus Tibet. Noha ő maga járt a „világ tetején”, a csodák és rejtelmek földjén, mégsem a 21. századi Tibetbe repít bennünket, hanem a 18-19. századi, az európaiak előtt még jórészt ismeretlen világba. A regény főhőse Manszur bég, aki Katalóniában, Girona zsidó negyedében, a Call egy ritka madarakat, afrikai álarcokat és antik könyvritkaságokat áruló, rejtélyes kis boltjában ismerkedik meg egy angol orvossal, Sir Robert Moorral. A két férfi, a poliglott magyar (székely) és az angol, aki elhivatott gyógyító – emellett feltehetően a Brit Birodalom kémje – mindössze néhány hetet tölt egymás társaságában, mégis barátként válnak el, hogy majd évtizedek múltán a messzi Keleten, a hópárduc és a borjúorrú démon földjén, Tibetben találkozzanak újra. Ahol sorsuk, ha csak ideig-óráig is, de összefonódik Dzsampal Gyaco, a nyolcadik dalai láma életével, és egy tibeti asszonyéval meg nyolcéves fiáéval…
Mi lehet közös ebben az öt emberben: az egymástól is nagyon különböző két európai tudósban, a Potala égbe magasodó palotájában trónoló istenkirályban, az asszonyban és a gyerekben? A válasz kínálkozó: másként, de mindannyian a boldogság forrását, az élet értelmét, a létezés legtökéletesebb formáját keresik.
Ha a történet itt-ott ismerős, ha Manszur bég kapcsán az olvasóban felderengne a Himalája lábánál, a dardzsilingi sírban nyugvó Kőrösi Csoma Sándor alakja, az bizonyára nem a véletlen műve. De az írói fantázia szárnyalása nem engedi, hogy azonosítsuk a regényhőst a tudós kutatóval. Nem valós életrajzot kapunk, de azért sokunknak jóleshet elhinni, hogy a dardzsilingi sír valójában üres, a halotti bizonyítvány hamis, és a férfi, aki egész életében Lhászába készült, eljutott oda. Magával ragadnak bennünket az érzetek, a színek, az illatok, a boldogság kereséséért és a vágyak beteljesüléséért vívott belső küzdelem lírai leírása.
„Eddig úgy telt az életem, mintha kerti ösvényen lépkedtem volna. Tisztán láttam az utat. Megvetettem a siránkozókat, akik csak visszatekintve látnak tisztán, előttük pedig alig kivehető az ösvény, és ködben úszik a baljós árnyakkal teli táj. Mosolyogtam rajtuk. Kishitűnek éreztem őket. Bizonytalannak. Én semmitől nem féltem, csak az időtől. Hogy rövid lesz. És most? Most kell megtanulnom, hogy az út ködös? Hogy beleveszhet a semmibe? Hogy hamarabb érhet véget, mint az életünk? Az időről mindig tudtam, hogy nyúlós és alattomos. Változékonyabb, mint az emberi jellem. Olyan, akár a kaméleon. Azt hittem, percek és órák tagolják. Hogy a hetekkel, hónapokkal, évekkel futok versenyt. Hát nem. Az idő nem kívül van, hanem bennünk. Az idő szagok és ízek. Érzések. Olyan érzések, amik egész életünkben velünk vannak. Gyakran évek vagy évtizedek távolából törnek ránk. Emlékek, benyomások. Egy barlang sötétje. Az eső dobolása a tetőn. A krumplicukor íze. Egy pofoné. A lelkifurdalásé. A becsapottságé. A vereségé. Ez az idő.”
„Menj, és lásd a valóságot. Ő pedig megy, mert mennie kell. Megint látja, amit sok száz és ezer alakban látott már, látja önmagát az újratestesüléseiben, a lét forgatagában újra és újra eltévedőt, a megszállottan kutató tudóst, a torkokba tőr pengéjét verő, vasba öltözött katonát. Látja a világ köldökét, a jósdát, kapuján felirat, Gnothi seauton, ismerd meg önmagad, látja az okos királyokat, akik hosszú századokra gondolva építenek, és látja az örök ostobákat, akik néhány év alatt rombolnak le mindent, amit elődeik évtizedek, évszázadok alatt építettek. Seregeket lát, tűzköpő fegyvereket, égen lopakodó gépszörnyeket, könyvek fölött görnyedő megszállottakat, ismeretlen eszközökkel babráló tudósokat. Lát egy hegyet, oldalában fekete bivalyokat, az erdő alján egy falut, egy kisgyereket, aki az úton guggol, és magafeledkezve figyel egy szellő borzolta pocsolyát…”
„Kerestem föld alatt. Súlyos vizek mélyén. Kősivatagok közepén, ahol a csend kergeti a suttogó szelet. Rossz helyen kerestem. Eredj, bömbölték a hullámok, menj, súgták a szelek. Semmit sem értesz. Még azt sem látod, hogy vak vagy, hiszen a szemeddel próbálsz látni. Nem látsz, mert látni akarsz. Tiéd a titok, ha elfogadod, hogy nincs titok. Megtalálod, amit nem keresel.”
Száraz Miklós György
Tibeti szél
Kiadó: Scolar
Kiadás éve: 2025
Oldalszám: 144
Kötés: Puhatáblás
ISBN: 9789636851293
Megjelenés időpontja: 2025. szeptember 9.
Kr. u. 60
„Hogyan lehet, majdnem harminc év múltán, visszatérni a körülzárt Szarajevóba, fölidézni az akkori érzéseket? Hogyan lehet újra megírni a Szarajevói Marlborót, egyáltalán lehetséges-e, megtehető-e és észszerű-e, hogy az író ismét megpróbálkozzon vele? A válasz erre a kérdésre szükségszerűen tagadó, ám ha a szerző elég bátor és elég vakmerő, elég erős a képzelete, akkor mégis vállalkozik a kísérletre, és Miljenko Jergović pontosan ezt tette a Míg a háború meg nem öregszik bennünk című gyűjteményben.
Elif Shafak új regényének központi motívuma a víz. Egyetlen vízcsepp útját követjük végig az ókori Mezopotámiától a 19. századi Anglián át napjainkig.
A századforduló egyik legnagyobb tehetségű színésznőjének fantasztikus élete
Kr. e. 216. augusztus 2-án zajlott a világtörténelem egyik legvéresebb és talán a legtöbbet emlegetett csatája az itáliai Cannae városa melletti síkságon a második pun háború keretében. Annak ellenére, hogy majdnem kétszeres túlerőben voltak, és a saját földjükön harcoltak, a rómaiak megsemmisítő vereséget szenvedtek a Hannibál vezette expedíciós karthágói seregtől, amely két évvel korábban látványos átkelést hajtott végre az Alpokon. A rómaiak cannaei vesztesége – nagyjából 50 ezer halott egy nap alatt – az iparosított háborúzásnak az első világháborúval beköszöntő korszakáig az egyik legnagyobb volt.
Ferenc József nemcsak lélektelen, megkövült egyeduralkodó volt, mint ahogy azt jó néhány történész el akarja hitetni velünk, hanem hús-vér ember is. Őt is befolyásolták a hangulatai, amelyeket azonban igyekezett eltitkolni. Gondjai voltak, olykor gyötörte a lelkiismeret, és súlyos sorscsapásokkal kellett megbirkóznia. Egyaránt tudott szeretni és gyűlölni, könyörtelen és haragtartó lenni, ugyanakkor gondoskodó és szerető, előkelő és lovagias férfi volt. Személyiségének és lélekrajzának ez az oldala számos történelmi munkából hiányzik, vagy legalábbis nem derül rá fény.
A Raguel hét tanítványa hatalmas beavatási regény, a lélek tisztulási folyamatainak különféle fázisain vezeti át az olvasót. Szepes Mária e művében a hét típust, a hét bolygó karakterét formázza meg egy-egy emberi sorson át. Hét különböző utat vetít elénk, hét összetett próbát, amely után elérkeznek mindannyian a misztikus Mythenburg várába. „Mert ha minden elveszett is, megmaradt a Szentély, s hozzá vezet a beavatások útja. Valaki őrzi. Valaki, aki nagyobb náluk. Akinek ereje kitépte törékeny hajójukat a fellázadt elemek hatalmából. A Főpap. A Tűz Ébrentartója, Raguel. […] A nagy Zodiákus körben vándorló Nappal együtt utazott ő is. A kétezer-százötven évenként változó plátói világhónapok csúcsra kerülő vezéreszméjének felizzásával megzendült mindig ugyanaz a Kinyilatkoztatás a korszak nyelvére fordítva. A nevek, a jelmezek, a formák változtak a Kinyilatkoztatás körül, a lényege azonban azonos maradt; a hét csillagelv csak egymással szövetségben, egységbe zárultan harcolhat az emberért, az ég és a pokol e tragikus gyermekéért, hogy lenyűgözze, meghódítsa, felszabadítsa benne a saját erőit.”
Szacsvay László nemcsak fantasztikus színész, mesélőnek is megejtően rokonszenves. Szépítgetés nélkül kíséri végig az olvasót az életén: a gyerekkori emlékein, a főiskolai, majd a Nemzetiben és a Katonában töltött évein és mai, keserédesen elbeszélt mindennapjain. Az ő szemével kukkanthatunk be a színfalak és a forgatási helyszínek mögé, a színészlegendák világába. Nem lehet meghatottság nélkül nélkül olvasni tragikus sorsú feleségéhez és a nemrég elveszített legjobb baráthoz, Benedek Miklóshoz fűződő kapcsolatáról és mindarról, amit a színészetről, a kutyáiról és mai világunkról gondol. A könyv megalkotásában régi barátja, Vajda Katalin segítette.
Agnes nem hisz a fülének, amikor egy nap azzal hívja fel a rendőrség, hogy Colette, a nagynénje elhunyt. Képtelenség! Colette három éve egyszer már meghalt, eltemették, meggyászolták, és azóta is ott nyugszik a gueugnoni temetőben… Legközelebbi hozzátartozóként neki kell azonosítania a holttestet, így a saját szemével győződhet meg arról, hogy ezúttal valóban Colette hagyta itt az árnyékvilágot.