Ann-Helén Laestadius: Lopás
Ára: 4999 helyett - 30% kedvezménnyel - 3500 ft
Megrendelhető: ide kattintva
A kilencéves Elsa Svédországban, a sarkkörtől északra él. Ő és családja a számikhoz, Skandinávia őslakosaihoz tartoznak, és az ezredforduló után is rénszarvas-pásztorkodással foglalkoznak. Amikor a kislány egyedül síel ki a karámokhoz 2008 egyik téli reggelén, szemtanúja lesz, amint egy vadász brutálisan megöl egy rénszarvasborjat. Bár felismeri a férfit a városból, mégsem szól senkinek a látottakról. Magában bosszút fogad a borjú halála miatt, a számik ugyanis különleges tisztelettel övezik a természetet, de legfőképpen a réneket. A szarvasok elleni támadások rendszeressé válnak, a svéd rendőrség azonban nem tesz semmit, a kegyetlen bűncselekményeket lopásként veszi nyilvántartásba, a család és a rokonok pedig hiába harcolnak az igazságért.
Tíz évvel később a réntartó hagyományok iránt elkötelezett Elsának egyszerre kell megküzdenie a saját közösségén belül azzal, ahogy az idősebb férfiak lekezelik a nőket, valamint a városi svédek körében atrocitásokig fajuló, számik elleni megvetéssel. Elsa a maga módján próbál harcolni a közössége jogaiért, de a hatóságok továbbra sem tesznek semmit az indulatok megfékezése érdekében. A kétségbeesés csendben növekszik mindenkiben. Elsában azonban valami végleg megtörik, amikor a rénszarvasborját megölő alak a saját házában támadja meg. A gyermekkor óta cipelt bűntudat, félelem, düh és fogadalom lavinaként tör ki belőle és vezeti egy végső, katasztrófával fenyegető döntéshez.
A svéd számi származású Ann-Helén Laestadius első felnőtteknek szóló regénye valós eseményeken alapul. A Lopás gyönyörű, együttérző óda az évszázados hagyományokhoz, egyben vad és izgalmas regény egy ritkán ábrázolt északi valóságról. Megrázóan mutatja be a modernitás és a globális felmelegedés a természettől függő pásztorközösségekre gyakorolt hatását, valamint a burjánzó fajgyűlölet következményeit is. A nemzetközi figyelmet keltő regényből a Netflix készített filmet.
Ann-Helén Laestadius
Lopás
Kiadó: Európa
Kiadás éve: 2024
Oldalszám: 416
Kötés: Puhatáblás
ISBN: 9789635047499
Minden, amit addig tudott a világról, a hazájáról, a családjáról és önmagáról, egy csapásra tévesnek bizonyul és semmivé foszlik, amikor 1990 decemberében Albániában is megdől a kommunista diktatúra. A Sztálin-szobrot ölelgető, Enver (Hodzsa) Hoxha-rajongó, a szocialista morált kizárólagos érvényűnek tartó kislány élete fenekestül felfordul, mikor kiderül, a családja mindaddig titkolta előle rendszerellenes beállítottságát, de még a származását is, mely a gyűlölt egykori albán miniszterelnökig vezethető vissza. Leának, ahogy szűkebb környezetének és az egész albán népnek, újra kell fogalmaznia saját magát – és eldöntenie: mit is kezd a rászakadó nagy szabadsággal és az igazsággal?
Hogy mi is a szerelem, arról sokan, sok mindent gondoltak az idők során - és amit ma gondolunk róla, annak vajmi kevés köze van ahhoz, amit a reneszánsz kori filozófia gondolt. Tanúság erre ez a kis könyvecske, amelyben Marsilio Ficino, az itáliai quattrocento Platónt újjáélesztő vezéralakja foglalatát adja az újplatonikus szerelemértelmezésnek.
Nagynénje halála után az elbeszélő nekiáll átválogatni a lakásban maradt tengernyi megfakult fényképet, régi levelezőlapot, levelet, naplót és emléktárgyat: egy egész századnyi oroszországi élet fonnyadt gyűjteményét. A nyugodt, biztos, gondos kézzel összeszedett szilánkok egy olyan, látszólag köznapi család történetét mesélik el, amelynek valahogy sikerült átvészelnie az elmúlt évszázad üldöztetéseit. A család törekvése a csendes, civilizált, normális életre – ebben a kegyetlen korban – önmagában is különös odisszea.
A Cholera-naplóból megismert Gruber Georgina lánya és az Árvízi napló főszereplőjének, Gruber Vilmának az unokahúga, Mosonyi Karolina 1848 tavaszán egy tipikus tizenéves lány életét éli. Iskolába jár, rajong a színházért, az irodalomért, pletykál a barátnőivel, és olykor emiatt bajba is kerül.
Bár a krimi hazai konjunktúrája az elmúlt évtizedben komoly lendületet adott a zsáner honi hagyományára fókuszáló kutatásoknak, arra nem adott elég ösztönzést, hogy a rendszerváltás előtti évtizedek műfaji jelenségeivel kapcsolatos vizsgálódások kimozduljanak abból a leegyszerűsítésekkel tarkított recepciós paradigmából, amelynek alapjait egyrészt a Kondor Vilmos Budapest regényeinek kezdeményező szerepét hangoztató kritikai, másrészt a magyar krimi létezhetőségével, tradíciójának és előzményeinek feltérképezésével foglalkozó irodalomtörténeti próbálkozások rakták le. A revízió elodázásának köszönhetően a Kádár-kori bűnügyi irodalomról a mai napig egy pártállami kultúrpolitika irányítása alatt álló, a rendszer ideológiai elvárásainak megfelelni kívánó, a krimi nemzetközi mintáival párbeszédképtelen műfajként szokás beszélni.
Immaculée Ilibagiza fiatal lányként három hónapon át egy kis fürdőszobában rejtőzve élte túl az 1994-es ruandai népirtást, melynek során elveszítette szüleit, testvéreit. Egyszerűen, őszintén, lebilincselően ír a családjáról, a félelmetesen kibontakozó eseményekről és mindenekfelett arról, hogyan tudott Isten jelenlétéből erőt merítve, megbocsátó szeretettel és reménységgel telve kikerülni a borzalmas megpróbáltatásokból.
A tudományos történetírás szerint a tantrát tekintik az utolsó nagy buddhista irányzatnak. Ennek gyökerei a 2. századra nyúlnak vissza, de a 8. századra erősödött meg annyira, hogy egyes buddhista egyetemekre is bekerülve, a szerzetes-tudósok is elkezdtek vele foglalkozni, kommentárokat írva a különböző tantrákhoz. A mai Bihar és Bengál területén uralkodó Pála-dinasztia (760-1142) idején volt ennek a fénykora, ekkor alapították meg a vikramasílai és ódantapuri kolostor-egyetemeket, amelyek a tantrikus buddhizmus központjai lettek és Tibetbe is főleg innen került át a kolostor-egyetemek buddhizmusa.
„… az írás számomra azt jelenti, hogy meg kell hallanom a szöveget: amikor írok, nem találok ki semmit, előre nem tervezek semmit, csak hallgatom a hangokat és figyelek. És itt egy metaforához folyamodnék, mert az írás nem más, mint meghallani a hangokat. Így az írás természetesen a zenére emlékeztet. Abban az időben, kamasz éveimben, majdhogynem egyenes út vezetett a zenétöl az írásig. Én gyakorlatilag teljesen abbahagytam a zenélést és a zenehallgatást, és írni kezdtem, és az írásaimban megpróbáltam valamit leírni abból, amit zenész koromban megéltem. Ezt tettem akkor – és ezt teszem ma is. Van még valami, ami talán kicsit különös, mégpedig az, hogy írás közben néha azt érzem, hogy már készen van a szöveg, valahol egy külső térben, nem bennem, és akkor már csak le kell írni, mielőtt eltűnik a szöveg. Néha változtatnom sem kell rajta, máskor fel kell kutatnom, úgy, hogy átírom, húzok belőle; óvatosan megkeresem a már kész szöveget.”
Jon Fosse (1959) a kortárs norvég irodalom egyik legjelentősebb alakja, sokan a mai Ibsenként emlegetik. Színpadi művei világszerte sikert aratnak, regényeit és verseit több mint negyven nyelvre lefordították. 2023-ban megkapta az irodalmi Nobel-díjat.