Szászi Zoltán: Egy műhely megismerése
Ára: 2990 helyett - 10% kedvezménnyel - 2690 ft
Árkötött termék. A hatályos jogszabályok szerint erre a termékre a megjelenést követő 365 napon át maximum 10% árengedmény adható.
Megrendelhető: ide kattintva
Szászi Zoltán legújabb prózakötete egy különös utazásra hívja az olvasót az idő és a tér szövevényes labirintusában. Egy határ menti kisvárosban megállni látszik az idő, a múlt árnyai beborítják a jelent, s a lakók tekintete a távoli Főváros felé irányul, ahol a beteljesülés reménye él. Pocakos úr, a regény központi alakja, maga is ezzel a vágyálommal érkezik oda, ám hamarosan szembesül a valóság összetettségével. Útja a Keleti Metropolisznak nevezett városba vezet, ahol karrierje új fordulatot vesz.
Szászi mesteri módon szövi egybe a fikciót és a valóságot. A regény lapjain megelevenedik a vidéki élet minden árnyalata: az értelmiségiek, újságírók és színészek, valamint a hétköznapi emberek mindennapjai. A szerző érzékenyen, mégis őszintén ábrázolja egy elszigetelt régióban élő gondolkodó ember sorsát, aki önmaga és tettei idealizálása és a lecsupaszított igazság között őrlődik.
Az Egy műhely megismerése nem csupán egy ember története, hanem egy egész kor lenyomata, amely dél-szlovákiai kisvárosok és a műben gyakran ironikusan „Keleti Metropolisz”-ként aposztrofált Kassa atmoszféráját idézi meg. Egy könyv az álmokról, a csalódásokról, a múltról és a jövőről, Szászi Zoltán sajátos stílusában.
Szászi Zoltán
Egy műhely megismerése
Kiadó: Kalligram
Kiadás éve: 2025
Oldalszám: 208
Kötés: Keménytáblás
ISBN: 9788082670281
Megjelenés időpontja: 2025. május 23.
Olaszország, 1937. Egy kis lombardiai faluban Graziella Ponti szerető családba születik. Bár nem gazdagok, és az életük tele van kihívásokkal, elégedettek és biztonságban vannak Pieve Santa Clara szorosan összetartó közösségében. Amikor azonban a második világháború árnyéka a náci katonák érkezésével a falura vetül, a kislány életében minden megváltozik.
A kötetben tizenöt olyan, sokáig mellőzött vagy kifejezetten az asztalfiók mélyére száműzött írás kapott helyet, amely nem csupán átfogja szinte a teljes hrabali életművet, de betekintést is enged annak különböző szakaszaiba. Az 1948-as Legenda Káinról című elbeszélés, amelyből idővel a Szigorúan ellenőrzött vonatok című regény (és film) nőtt ki, még az írói pálya elejét idézi. Az olvasói levelekből és a saját írásaiból összeollózott mondatokból álló, játékosan groteszk önarcképek mögött már az érettebb Hrabal vonásai derengenek fel, hogy aztán Az önvilágámító tanonc kalauzá-val és az Isten báránykái-val elérkezzünk a kiforrott író ihletetten áhítatos ars poeticájához és a később valóságos univerzummá táguló kerskói világhoz. Hrabal későn indult az írói pályán. Volt, hogy a szárnyára kapta és magasra röpítette az írás, az alkotás mámora, az olvasók szeretete, és megízlelhette a sikert, de volt, hogy a hatalom, a politika hallgatásra kényszerítette, meg persze olyan is, hogy a saját kétségbeesése némította el. Az azonban bizonyos, hogy bárhol is kezdünk bele, egy világosan megkülönböztethető szakaszaival, tisztán kivehető határaival és korlátaival, végleteivel és szélsőségeivel együtt is egy tömbből faragott, nagyszabású életmű bontakozik ki előttünk, amely minden ízében, az első betűjétől az utolsóig pontosan olyan, mint maga Hrabal: ismerősen emberi, játékos és halálosan komoly, tünékeny és örök, hétköznapian esendő és ünnepélyesen magasztos.
Cs. Szabó László (1905–1984) Római muzsikája műfajilag összetett könyv: három esszéből és három naplóból áll. Az esszék Vergiliusról és Horatiusról szólnak, egy II. Szilveszter pápa portréját rajzolja meg; a három napló 1963-ból, ’68-ból és ’69-ből való. A személyes vallomások az elhunyt élettárs emlékéhez kapcsolódnak: hol a gyász, a hiány kifejezésével, hol a múlt örökségével számot vető létösszegzés bölcseleti igényével. Önértelmező sorokkal szemléltetve mindezt: „Rómáról és egy halottról szól. Arról, hogy amióta meghalt, miképp hat rám, a valamikori meghalóra mindnyájunk örök Rómája, amelyet együtt szerettünk. S hogyan hatok én Róma feltámasztó hatása alatt a halott ragaszkodó szellemére s ő az enyémre, hogyan élünk együtt.”
1996 egy késő novemberi napján ereszkedik a Gatwick repülőtér leszállópályájára Saleh Omar gépe. Az idős férfi az Indiai-óceán távoli szigetéről, az eltérő kultúrák évszázados találkozóhelyéről, Zanzibárról érkezett, hamisított útlevéllel és álnéven, a táskájában pedig legféltettebb kincse, egy tömjénnel teli mahagóniládika. Korábban bútorüzlete és háza volt, férj volt és apa, ám most csak menedéket keres csendes magányába zárkózva.
Tíz év telt el azóta, hogy a fiú negyvenegy évesen becsapta maga mögött az ajtót, többé nem ment vissza a szülői házba, és ezzel megkezdődött élete legboldogabb évtizede. A fiú egy elnyomó, patriarchális családban nőtt fel, ahol mindenről az apa döntött, az anya pedig olyannyira láthatatlanná vált mellette, hogy az alakját is nehéz felidézni a családi élet tereiben.
Szép nyári délelőtt Párizsban. Alain jár-kel, és a nők köldökét bámulja. Ilyen most a divat: csípőnadrág, haspóló. Tetszik ez Alainnek, de zavarja is. Mi lesz ebből? Hová vezet az, ha egy kultúrában már nem a női comb vagy mell, hanem a nők köldöke kerül a vágy centrumába?
Chuck Palahniuk bemutatkozó regénye egy új generáció valóságos bibliája lett. Névtelen kisember hőse lélekölő hivatali munkáját és fogyasztói rabszolgalétét megelégelve lázas ámokfutásba kezd, fészekrakó életmódját előbb önpusztító párharcokra, majd nagyvárosi terrorakciókra cserélve, a háta mögött hagyott nagy amerikai Álmatlanságból mind közelebb sodródva a totális tagadás tébolyához.
A XX. század egyik ikonikus nőalakját, az „isteni” Maria Callast (1923–1977) fénykorában olyan elképesztő, szó szerint hisztérikus rajongás övezte, mint később a legsikeresebb rocksztárokat. Színpadra lépésekor percekig tartó tapssal köszöntötték a világ legnagyobb presztízsű operaházaiban – a milánói Scalában éppúgy, mint a New York-i Metropolitanben –, egyes fellépéseinek színhelyére a repülőtársaságok charterjáratokat indítottak, Luciano Pavarotti pedig azt mondta róla: „Callas az az istennő, akinek mindörökre sikerült összeolvasztania a szót a zenével.”
Sir Winston Leonard Spencer Churchill életének kilenc évtizede a viktoriánus kor alkonyától kezdve a hidegháborús világrend kiteljesedéséig átfogja Nagy-Britannia, Európa és az egész világ megannyi sorsfordulatát. Kétszer volt az Egyesült Királyság miniszterelnöke, 64 éven át parlamenti képviselő, megszámlálhatatlan katonai, haditengerészeti és kormányzati poszt birtokosa, haditudósító, két világháború hőse, Nobel-díjjal kitüntetett író, II. Erzsébet királynő mentora, elismert festő. Szónoki képességeiről éppúgy híres volt, mint szarkasztikus humoráról, az alkohol és a kubai szivarok iránti erős vonzalmáról, csaknem rendíthetetlen házastársi hűségéről, hullámokban vissza-visszatérő depressziójáról.